Apja Szemere Ferenc, anyja Fáy Sára volt. 1791 és 1084 között Budán, Kiskunhalason, Nagykőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban és ismét Patakon tanult, majd 1808. június 4-én ügyvédi vizsgát tett. Első versei 1802-ben jelentek meg. 1814. február 25-én feleségül vette távoli rokonát, Szemere Krisztinát, aki 1828-ban váratlanul meghalt: az esetről beszámolt a szemtanú Kazinczy Ferenc (is). Szemere másodszor is megnősült: ezúttal Csorna Borbálát vette feleségül. Egész életében eszményképének vallotta Kazinczy Ferencet és a nála fiatalabb Kölcseyt. A nyelvújítási küzdelemben mindvégig a „széphalmi mester” mellett állt, részt vett az Árkádia-perben, a Felelet a Mondolatra című ellenpamflet írásában, tagja volt Kazinczy „pesti triászának” Horvát István és Vitkovics Mihály mellett. Nyelvújítói munkássága jelentős, sok szerencsés szóalkotása ma is él. 1818-ban lefordította Körner Zrínyijét, ez az első jambusokban írt magyar nyelvű színmű. Jó barátságban volt Berzsenyi Dániellel. Részt vett a Tudományos Gyűjtemény, az Élet és Literatura, Muzárion és az Auróra című lapok indításában. 1818-tól 1829-ig Pest vármegye tisztikarában működött mint második alügyész. 1831-től a Tudományos Akadémia, 1840-től a Kisfaludy Társaság tagja volt. Eleinte megütközéssel fogadta a romantikus nemzedék erőteljes térfoglalását, ám hamarosan megbékélt velük. 1846. augusztus 29-én nyílt levélben állt ki Petőfi költészete mellett. Petőfi 1845. július 15-én Vachottékkal személyesen is meglátogatta, majd 1846 június 22. és június 29. között Jókaival ismét látogatást tettek Pécelen. A szabadságharc után csak esztétikai tanulmányokkal foglalkozott.

A Széchenyi tér 17. alatt álló Eisenbeck-házban született, melynek helyén ma a Csipkesor áll. Apja Dobsa Sámuel gazdag vaskereskedő, anyja a nagyszentmiklósi születésű, belga-francia származású Dubois Amália volt. A család 1836. január 26-án V. Ferdinánd magyar királytól nemességet és a rotatesi előnevet kapta. 1839-ig francia nevelő mellett otthon nevelkedett, majd Debrecenben jogot végzett. 1842-ben Csongrád vármegye tiszteletbeli aljegyzőjeként dolgozott. Joggyakornokként részt vett az 1843-1844-es pozsonyi országgyűlésen. Kossuth híve volt. 1844 őszén Pesten ügyvédi vizsgát tett. 1844 őszén - frissen letett ügyvédi vizsgájával - színésznek állt. Különböző társulatokkal megfordult Győrött, Pesten, Debrecenben, Kolozsvárott, Aradon. Jó barátságban voltak Petőfivel, egy ideig együtt is laktak. 1845. február 1-jén vendégként lépett föl a pesti Nemzeti Színházban. Petőfi ennek apropóján a Pesti Divatlapban barátját „igazságtalanul mellőzött, nem mindennapi tehetségű ifjúnak” jellemezte. Dobsa 1846-ban hosszabb időre külföldre ment, megfordult Németországban, Angliában és Franciaországban. Párizsban részt vállalt az 1848. februári forradalomnak, a barikádokon harcol. Ő volt a vezetője a Lamartine ideiglenes kormányát köszöntő magyar küldöttségnek. A márciusi események hírére hazatért, és bekapcsolódott a magyar közéletbe. Petőfinél is radikálisabbnak bizonyult. 1849 elején Vasvári Pállal és öt másik társával együtt Kossuth Lajoshoz intéztek beadványt, amiben népgyűlések és gerillacsapatok szervezésére kértek engedélyt, amit meg is kapott, így az úgynevezett Dobsa-szabadcsapatot vezette őrnagyi rangban. Május 19-én szolgálati vétség miatt megfosztották a rangjától. A szabadságharc veresége után néhány havi fogságot követően amnesztiát kapott. A világosi fegyverletétel után atyja kosgyáni birtokára vonult vissza, és a drámaírás fele fordult. Sikeres drámaíró volt, 14 darabot írt. 1862-től a Kisfaludy Társaság rendes tagjává választották. Támadta a kiegyezést, Kossuth Lajos álláspontját osztotta. 1869-től két cikluson át Makó országgyűlési képviselőjeként ténykedett. 1875-ben a Nemzeti Színház intendánsi címére pályázott, de Tisza Kálmán Podmaniczky Frigyest nevezte ki helyette. Géczy Gizellát vette feleségül, egy közös gyermekük született, Margit.

Szeberényi Andor bátyja volt. Csak 7-8 éves korában, rákoscsabai tanulmányai során sajátította el a magyar nyelvet. A gimnáziumi osztályokat 1830-1839 között Selmecen végezte el. A Magyar Társaság diákelnökeként ismerkedett meg és barátkozott össze Petőfivel 1838 őszén. Rövid ideig tartó selmeci diákoskodása után, levélben tartották a kapcsolatot a költővel. 1840-1841-ben teológiát hallgatott Pozsonyban, majd Pápán jogot tanult. A Trencsén vármegyei Vieszkán nevelői állást vállalt. Innen ismerte meg a szélesebb nagyközönség mint az Életképek „levelezőjét”. 1845 januárjában jelent meg a Tavasz zsebkönyv, a volt selmeci diákok verseskönyve. Költeményei közléséért Petőfi egy életre megharagudott Szeberényire, a párbaj lehetőségéig fajuló személyes és sajtóbeli vita egyiküknek sem tett jót. 1846-ban ügyvédként Pesten telepedett le. 1848-ban a Kossuth Hírlapja munkatársaként dolgozott, valamint a Népbarát szlovák kiadását szerkesztette. A szabadságharc veresége után Aradon orosz fogságba került, ahonnan megszökött, és álnéven (Szelepcsényi Gábor) Hódmezővásárhelyen tanítóként, 1851-ben Békéscsabán pedig reáliskolai tanárként dolgozott. Újból elfogták. Végül kegyelmet kapott, de rendőri felügyelet alá helyezték. Békéscsabára internálták. Itt indította meg a Néptanítók Könyve (később Iskolai Lap) című folyóiratát. 1857-ben Makón, 1860-ban Szegeden lelkészként szolgált. 1864-től haláláig Pozsonyban teológiai tanárként dolgozott. A Petőfi irodalom sok megemlékezést, fiatalkori Petőfi-kéziratot és kézirat-másolatot köszönhet Szeberényinek.

Szülei Kerkapoly János (1794-1828) és nemes Bodor Zsuzsanna (1799-1872) voltak. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zala megyei főügyésznél dolgozott. 1846-ban szerzett ügyvédi oklevelet, ekkor Zala vármegye tiszteletbeli alügyészévé nevezték ki. 1847. március 23-án a pápai református főiskolába a bölcselet rendes tanárának hívták meg. Mielőtt tanszékét elfoglalta, kiment a hallei és berlini egyetemre. Az 1848. évi forradalom kitörésekor hazajött és belépett a veszprémi nemzetőrök közé, a táborozásban azonban betegsége miatt nem vett rész. Az abszolutizmus alatt Pápán a tudománynak és tanszékének élt. A Magyar Tudományos Akadémia 1859. december 16-án levelező tagjává választotta meg. jelentős politikai szereplése az 1865/68. évi országgyűléssel kezdődött, amelyre az enyingi választókerület küldte képviselőnek. Ekkor az országgyűlés több fontos bizottságában részt vett, majd honvédelmi államtitkárrá nevezték ki. 1870. május 23-án elfogadta a pénzügyminiszteri kinevezést, amit 1873. december 19-ig töltött be. Miniszteri pályafutását a 153 millió forintos ún. uzsorakölcsön kibocsátása körül támadt botrány törte meg. Ezt követően 1878-ig volt országgyűlési képviselő a Zala vármegyei tapolcai kerületből, de jelentősebb politikai szereplésre már nem vállalkozott. Tanított a budapesti egyetemen, majd teljesen visszavonult, gazdálkodott, faiskolát, gyümölcsöst, szőlőt létesített. Tevékeny részvevője volt a kor gazdasági mozgalmainak.