Katolikus családból származott, apja Törökfalvi Pap János ügyvéd, Kővárvidék főügyésze volt. Tanulmányait szülőhelyén végezte, jogot hallgatott, majd 1844-ben a bécsi Szent Anna Akadémián (Akademie der bildenden Künste) tanult festészetet. 1845-ben Pestre költözött és az ügyvédi vizsgára készült. Pálífy Albert révén ismerkedett meg Petőfivel, és arcképet készített róla. 1846 őszén Nagykárolyban találkoztak újra, szemtanúja volt a Júlia-szerelem fellobbanásának. Október 11-én Petőfi megkérte, hogy készítsen Júliáról és (a család megtévesztése érdekében) Térey Mariról miniatűr arcképet, amit majd elvisz magával külföldre. 1847 májusában, Petőfi második felvidéki útján nagyobb társasággal leereszkedtek a Nagybánya melletti kereszthegyi ezüst- és aranybányába. Az indulás jelenetét Törökfalvi Pap Zsigmond ceruzarajzon örökítette meg. A lap hátulján levő tollrajzon a Nagybányához közeli Mária-ligetben Petőfi egy hölggyel táncol. Törökfalvi Pap Zsigmond 1848-ban Kővárvidék főjegyzőjeként, a szabadságharc idején élelmezési biztosként ténykedett. Későbbiekben királyi járásbírói állást vállalt. Sokat tett Nagybánya kulturális és társasági életének felvirágoztatásáért. 1875. augusztus 11-én Nagybányán egy felhívást bocsátott közre, augusztus 20-án pedig értekezletet szervezett egy hírlap megalapítására. Az újság még abban az évben meg is jelent Nagybánya és Vidéke címmel. A lap főszerkesztői posztját ugyan Pap Zsigmond járásbírói állása miatt nem vállalta, de cikkeivel támogatta a lapot.

Jakubovics János öccse volt, Aszódon kötött barátságot Petőfi Sándorral. Pozsonyban az evangélikus líceumban tanult, és 1840 januárjában találkozott az akkor baka Petőfivel. 1843 júliusában a költő néhány napra a Pesten tanuló és nevelősködő barátjánál szállt meg és az ő tanácsára vonult Gödöllőre fordítani. Az 1844 februárjában Pestre érkező Petőfi ismét Jakubovics Mihálynál lakott rövid ideig, aki tagja lesz a Pilvaxban gyülekező baráti körnek. 1844-1845-ben a jénai egyetem hallgatója volt. 1848-ban két hónapig Szarvason tanárként dolgozott. A szabadságharcban tüzérszázadosként vett részt. A szabadságharc veresége után, 1851-ben elítélték. A fogságból 1853-ban szabadult, de további két évre felfüggesztették az állásából. 1855. szeptember 27-től amnesztiát kapott, október 24-től Maglódon evangélikus lelkészi hivatást vállalt.

Elszegényedett nemesi családból származott, apja Tompa Mihály csizmadia, céhen kívüli kontár, anyja Bárdos Zsuzsanna volt. Anyja 1822-ben második gyermeke szülésekor meghalt, ekkor a kisbirtokos apai nagyszülők, Tompa György és Tóth Katalin vették magukhoz Mihályt. Tanulmányait Igriciben kezdte, majd a Szentirmay család segítségével 1832-től a sárospataki református kollégium diákjaként tanult. 1844-ben fejezte be a jogi és teológiai képzést. Szeptember 1-jétől Eperjesen nevelőként, majd 1847-től Bején református lelkipásztorként dolgozott. 1841-ben mutatkozott be az Athenaeumban, ezt követően verseit folyamatosan publikálta a fővárosi lapokban. 1846-ban jelent meg a reformkor egyik legsikeresebb könyve, a két kiadást is megélő Népregék és mondák. Petőfi első felvidéki útján, 1845 áprilisában Eperjesen ismerkedett meg a költővel. A második találkozón 1847. július 3-án Bején már konfliktusba kerültek, mivel Petőfi ötletei (népies triász, kizárólagos szerződések, Szécsi Maria-pályázat) nem álltak összhangban a szűkös körülmények között élő Tompa lehetőségeivel. Az utolsó, dokumentálható találkozó 1848 áprilisában történt, amikor Petőfi csak néhány percre fogadta a békülési szándékkal érkező kollégáját. Hazaérve Tompa elégette a hozzá írt Petőfi-leveleket. 1848 októberében a Gömör megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj tábori lelkészeként ténykedett, majd 1848 őszén Keleméren szolgált lelkészként. Az orvosok, a gyógykúrák nem segítettek Tompa egyre súlyosbodó, testi betegségekben is megnyilvánuló depresszióján. 1849. május 1-jén vette feleségül Soldos Emíliát (megh. 1880). A szabadságharc bukása után eleinte nyíltan fejezte ki a nemzeti fájdalmat (A gólyához, Pusztán, Levél egy kibujdosott barátom után), de amikor A gólyához című verse miatt a kassai haditörvényszék elé idézték és falujába internálták, kéziratait elkobozták, az önkény és a cenzúra nyomása arra késztette, hogy allegóriákban, rejtett értelmű költeményekben verseljen (A madár fiaihoz, Télben, Új Simeon, A sebzett szarvas, Ikarus). 1851-től a hanvai gyülekezet lelkészeként ténykedett. Két fia halála felerősítette depresszióját és öngyilkossági tervekkel próbált elébe menni a halálnak.

Gömöri származású köznemesi családból származott, apja Lenkey Károly (megh. 1836) a nemesi testőrség tagja, borkereskedő, anyja Keszlerffy Terézia (megh. 1845) volt. Bátyja Lenkey Károly (megh. 1874) honvéd ezredesként szolgált. Fivére példáját követve a korneuburgi utásziskolán tanult. 1832-ben főhadnaggyá, 1839-ben másodkapitánnyá, 1843-ban századossá léptették elő. A Sztaniszlóban történt lengyel forradalmi megmozdulás brutális leverése kapcsán összeütközésbe került parancsnokával, gróf Alfred von Paar ezredessel. Részben a nézeteltérés, részben a hozzájuk juttatott, a Nemzeti dalból vett mottóval ellátott röplap hatására 1848. május 28-án a Württemberg-huszárszázad Lenkey, Fiáth Pompejus főhadnagy és Harsányi Bálint őrmester vezetésével dezertált a galíciai Mariampol városából, és kalandos körülmények között, egynapi menet után 196-an Máramarosszigetre érkezett. (Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében feldolgozta a történetet.) Pesten a lakosság hősként fogadta őket, Bécs viszont retorziót követelt, hiszen a cs. kir. hadsereg történetének ez volt az első ilyen tömeges dezertálása. A magyar hadügyminisztérium először nyilatkozatban ítélte el Lenkey századának szökését és elrendelte az ügy kivizsgálását. Ekkor született Petőfi Sándor Lenkei százada című verse, melyben a költő kiállt Lenkey mellett és elítélte a magyar hadügyminiszter eljárását. Végül Mészáros Lázár hadügyminiszter úgy próbált megfelelni a hazai és a bécsi tábor elvárásainak is, hogy "büntetésül" a Délvidékre vezényelte Lenkey századát. A század végigharcolta a délvidéki háborút, jutalmul Lenkey Jánost októberben ezredessé léptették elő és kinevezték az alakuló első honvéd huszárezred, a 13. Hunyadi huszárezred parancsnokának. Decemberben a Bakonyi Sándor honvéd tábornok parancsnoksága alatt álló bácskai hadtest egyik dandárjának parancsnoka lett. 1849. március 15-től tábornokként és Komárom várparancsnokaként harcolt. Júliustól betegsége miatt szolgálaton kívül helyezték. Az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, de romló pszichés állapota miatt felmentették. Elméje elborult, az aradi várban halt meg.