Szerb, görög nem egyesült vallású, vagyontalan polgári családból származott, apja katonatiszt volt az osztrák császári és királyi hadseregben. Szülei papnak szánták, de ő apja hivatását akarta folytatni. A 61. sorgyalogezred temesvári nevelőintézetébe került, 16 évesen hadapróddá, 1848-ban századossá nevezték ki. 1847-ben vette feleségül Csernovics Emíliát, az aradi főbíró lányát. 1848. március végén összeszólalkozott Julius Haynauval, a temesvári hadosztály parancsnokával, ezért Olaszországba vezényelték. Hamarosan visszatért és az újonnan alakuló honvédség általa kiképzett 3. zászlóaljának őrnagya lett. Októberben alezredessé, novemberben ezredessé, majd a következő hónapban vezérőrnaggyá léptették elő. 1849 januárjától a bánsági, márciusától a III. hadtest parancsnokaként működött. 1849. április 28-tól helyettes hadügyminiszternek nevezték ki, de még aznap balesetet szenved, eltörte a lábát. Petőfi már régebbről ismerhette, hiszen az „utolsó felhőtlen napon” 1849. június 26-án meglátogatta a Pesten gyógyuló Damjanichot, s bemutatja neki barátait. Július 10-től a még mindig mozgásképtelen Damjanich az aradi vár főfelügyelője, a hónap végétől parancsnoka volt. Petőfi és felesége hozzá indult, hogy megtudja, Bem tábornok tartózkodási helyét. Damjanich augusztus 17-én tette le a fegyvert a cári csapatok előtt. Kötél általi halálra ítélték, majd az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, híressé vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”