Nemesi eredetű katolikus családból származott, apja neves orvos volt. Hároméves korában elveszítette szüleit. A város támogatásával árvaházba került. Innen vette magához nagybátyja, Hazucha János kanonok, aki Nagyszebenben taníttatta. Nagybátyja váratlan halála után ismét egyedül maradt. 1832-ben Pestre költözött. Orvosnak készült, de érdektelenség és anyagi gondok miatt félbeszakította az egyetemet. 1837-1838-ban Szegeden nyomdai alkalmazottként dolgozott. A következő évben újra Pestre jött, és mérnöki tanulmányokat és gyakorlatot folytatott. 1843-1848 között az országos építészeti hivatal tisztviselőjeként dolgozott. Csekeő Piroskát vette feleségül. Egyetlen gyermekük, Lajos érte meg a felnőttkort. Irodalmi pályáját 1836-ban kezdte, és Munkácsy János lapjának, a Rajzolatoknak lett a segédszerkesztője. Drámát és librettót is írt Rózsavölgyinek. A 1840-es években publikált az Életképekben, a Pesti Divatlapban, a Nemzeti Újságban, a Pesti Naplóban. 1845 második félévétől az Életképek mellékletének, a Hírlapi Őrnek a szerkesztőjeként ténykedett. Többnyire fenntartásait fogalmazta meg Petőfi költészetéről. Az Úti levelekben Petőfi metsző iróniával szól róla (II. levél) és A megbomlott kedély című regényéről (IV. levél). 1848-ban változtatta Kelmenfyre, írói névnek már előbb is használta. Hazucha/Kelmenfy a forradalom és szabadságharc lelkes híve volt, Debrecenben a Közlöny segédszerkesztőjeként dolgozott. Hosszú betegség után tüdőbajban halt meg.

Római katolikus iparoscsaládból származott. Gimnáziumi tanulmányait Kalocsán, Pécsen és Vácon a piaristáknál végezte. 1840-től a kalocsai érseki papnevelő intézet növendéke volt, ahol kispaptársai között "magyar iskolát" alapított. 1844-ben szentelték fel. Óbecsén káplánként, Jankovácon plébánosként szolgált. Cseszneky Imre gróf pártfogolta. Első verse a Regélőben jelent meg. Költeményeit Petőfi is leközölte a Pesti Divatlapban. 1845-től Petrichevich Horváth Lázár szerződtette, és a Honderűben próbálta kijátszani Petőfi ellen. A barátság-ismeretség ezzel együtt megmaradt. Együtt szerepelt Petőfivel a miskolci tűzkárosultakat segítő Szivárvány albumban. Jámbor hatásos versekkel szolgálta a szabadságharc ügyét, így jelentek meg a Kossuth, Hangok az emberiséghez, Balladák (1848) illetve Szabad dalok a hadseregnek (1849) című művei, majdnem mind Hiador álnév alatt. 1849-ben a közoktatásügyi minisztériumban dolgozott. 1849 március végén Petőfivel együtt utazott Szalontára, és az Arannyal töltött napokat élete legszebb élményei közé sorolta. A szabadságharc veresége után Párizsban élt, ahol francia lapokba dolgozott, és Durivage álnév alatt egy kötetnyi francia költeményt is kiadott, valamint Les artistes címmel egy regényt is írt. Emellett Jókai műveit fordította és segített Petőfi Sándor egyik francia fordítójának, Chassin-nek is. 1859-ben hazatért és Hegyesen segédlelkészi állást vállalt. 1861-ben, valamint 1867 és 1871 között a kulai kerület országgyűlési képviselőjeként ténykedett. Az 1863-ban megjelent kétkötetes magyar irodalomtörténetében helytálló pályaképet ad Petőfiről. 1871-ben kilépett az egyházi rendből. 1882-ben a szabadkai nyolcosztályos főgimnázium igazgatójaként vonult nyugdíjba.

Apja Sárosy Gyula gazdatiszt (megh. 1818), anyja Halász Katalin volt, aki férje halála után Szánthó Pál füzesgyarmati jegyzőhöz ment feleségül. Ifjabb Sárosy Gyula tanulmányait Szarvason kezdte, majd 1827-től a mezőberényi gimnáziumba járt. 1832-től Eperjesen tanult, és újraélesztette a nagyhírű Magyar Társaságot. Eperjesen végezte jogi tanulmányait is. Sáros vármegyében a közigazgatásban helyezkedett el. Kétszer is megnősült: 1839. január 1-jén vette feleségül Hilvéty Arnoldinát, 1842 szeptemberében pedig Vass Paulinát. 1840-től Aradon töltött be hivatali tisztségeket. Ismert, népszerű költő volt, 1846-tól a Kisfaludy Társaság tagjává választották. Petőfi ismeretségi köréhez tartozott, ő is részt vett az első felvidéki utat megelőző vacsorán. 1848 nyarán a pesti váltótörvényszék bírájaként dolgozott. Követte a kormányt Debrecenbe, ekkor a felesége már nem tartott vele. 1849 első hónapjaiban kormánybiztosként működött Debrecenben. A forradalom és szabadságharc idején Kossuth bizalmas barátja volt, kormánybiztosi feladatokat vállalt. Kossuth biztatására megírta és kiadta a Ponyvára került Arany Trombita című (Az örök igazság parancsolatjára mondvacsinálta S. Gy. Debrecen, 1849), a szabadságharcról szóló verses krónikáját. 1849 júliusában Gyulán találkozott Petőfivel. A vereség után bujdosott, 1851-ben, távollétében, halálra ítélték. Előbb Tiszafüreden bujkált, majd Sorsich Albert álnéven és megváltoztatott külsővel Gyöngyösön nyelvtanárként dolgozott. 1852-ben elfogták. Előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték, königgrätzi fogságából 1855-ben szabadult. Ezt követően Pesten folytatta írói munkásságát. 1859-ben a solferinói osztrák vereség hírére rögtönzött Krinolin-vers című költeménye miatt ismét beperelték, és 1860. márciustól novemberig a csehországi Budweisbe internálták. Élete utolsó hónapjait Pesten töltötte.

Apja Szuper József kiskunhalasi szitásmester, birtokos, tanácsos, később szenátor, anyja Paprika Mária volt. Tanulmányait a helyi református főgimnáziumban végezte. Filozófiát tanult, majd 18 éves korában vándorszínésznek állt, és az évek során a magyar vidék leghíresebb színésze lett. 1842 novemberétől Székesfehérváron, 1843 áprilisáig pedig Kecskeméten játszott együtt Petőfi Sándorral. Petőfi ismerte Szuper Károly feleségét, Mórocza Antónia színésznőt, is. Vélhetően Petőfi Lear király-beli Bolond alakításán szólalkoztak össze, és Petőfi véget vetett a barátságnak. A forradalom híveként megírta a Tömeges népfelkelés című agitációs színdarabját, melyet 1848. dec. 17-én Kecskeméten adtak elő. Az 1848/49-es szabadságharcban honvédként vett részt, a vereség után színésztársulatot alakított, amely sok pályatársának nyújtott menedéket. Az 1850-es évektől színigazgatóként társulataival szinte az egész országot bejárta. Utolsó éveiben a Nemzeti Színház, az Operaház, illetve az Országos Színészegyesület pénztárnoka volt. Szuper Károly színészeti naplója 1830-1850 (sajtó alá rendezte Váli Béla, Bp., 1889.) sok, többnyire utólag datált emléket tartalmaz Petőfiről.